A legsötétebb óra, avagy a legsötétebb 89 perc
Fiatalok érkeznek egyenesen Amerikából Oroszországba. Sean (Emile Hirsch) és Ben (Max Minghella) programfejlesztők. Azért jönnek Moszkvába, hogy életük legjobb üzletét megkössék. Persze az orosz üzlettársuk a nem levédett fejlesztést azonnal magának gondolja. A két tini így a pia és a buli világába menekül egy fajta felejtésként, ahol találkoznak két amerikai lánnyal egyikük Natalie (Olivia Thirlby), a másik pedig Anne (Rachael Taylor).
A bulizás kellős közepén azonban kialszanak a fények és a mobiltelefonok sem működnek. Az egekből pedig ezúttal Moszkvában energiafelhő féleség hullik, a Földre érkezve pedig pusztításba kezdenek. Nem mi kellünk nekik, de útba vagyunk… Tehát újabb idegenek érkeznek a bolygónkra és ismét a cél az, hogy az emberiség megmeneküljön.
A bulizás kellős közepén azonban kialszanak a fények és a mobiltelefonok sem működnek. Az egekből pedig ezúttal Moszkvában energiafelhő féleség hullik, a Földre érkezve pedig pusztításba kezdenek. Nem mi kellünk nekik, de útba vagyunk… Tehát újabb idegenek érkeznek a bolygónkra és ismét a cél az, hogy az emberiség megmeneküljön.
A szereplők, nos nem feltétlenül szimpatikusak. Legalábbis nem mind, ezáltal nem szorongunk azért, hogy meneküljenek meg az idegenek elől. Például Sean már a film elején elvesztette szimpátiámat, amikor Moszkvába betéve a lábát a cirill betűs feliratokat bujkálva a következő poént mondta: ,,mi ez klingonírás?”.
Egyébként a színészek szinte ismeretlenek és a filmet nézve nem is tudjuk megállapítani, hogy van-e keresnivalójuk a szakmában. (Ugyanis futni, kétségbeesni és sikoltozni mindenki tud.) Kommunikációjuk csapnivaló, már arra gondol az ember, hogy inkább meg se szólaljanak, így mindenki jobban jár. A párbeszédek kidolgozatlansága jól tükröződik.
Hatalmas és rengeteg akció nincs a filmben. Csupán a végén található egy, méghozzá az ipartelepen. Műfaját tekintve se sci-finek se horrornak nem lehetne titulálni. Műfaji kategóriába így nehezen sorolható az alkotás.
Vannak ellentmondások a filmben nem is egy. A legdurvább talán az, amikor a tengeralattjáróhoz indulnak a fiatalok, azonban felborul a hajó. Ahogy az lenni szokott, mindenki a vízbe esik, viszont az egyik leányzó hirtelen több kilométerre kerül tőlük. Jogosan merül fel az emberbe, hogy na most akkor hogy is van ez?...
A film egyik pozitívuma az, hogy a helyszín egyedi. Végre nem Amerikában játszódik a történet, hanem máshol, adott esetben Moszkvában. A város gyönyörű és pozitívan hat a filmnézőre.
Egyébként maga a történet jól indul. Nagyon sejtelmes a film és azt vesszük észre, hogy 10 perc után már a kihalt város közepén mászkálnak a túlélők. Azonban ettől a ponttól kezdve a film lassan darabokra hullik, a remek ötletből pedig nem sikerül a maximumot kihozni.
A rendező (Chris Gorak) neve nem véletlen hogy senki számára se cseng ismerősen. Eddig látványtervezőként alkotott például a Harcosok klubja, Különvélemény vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmekben. Most a rendezői pályába is belekóstolt, de sejthető volt a neve hallatán, hogy ez a film inkább a látvánnyal fog maradandó nyomot bennünk hagyni.
Úgy gondolom, hogy 89 percbe ekkora történetet belepréselni nem kis fejtörést okozhatott neki és egyáltalán nem sikerült jól megoldania ezt. A film vége befejezetlen és hamar lezártra sikeredett. Egyetlenegy pozitívum tényleg az orosz légkör és a környezet.
Egy minimálisan izgalmas, ,,a csavarokat” mellőző filmről van szó, amely itt-ott paródiaként hat. Mindenképpen uralkodik a filmben a kreativitás nélkülözése, a fantázia hiánya és a középszerűség. Aki a film megnézésére adja a fejét, nos tény egyszer nézhető. Talán azoknak a legérdemesebb leülni, akik nem várnak túl sokat a filmtől, mert így nem is tudnak csalódni benne óriásit.